3 hónap chilei önkéntes karantén után úgy döntöttem május legvégén, visszatérek Európába. Egy véletlenszerű 7 hónapos kalandot fogok lezárni ezzel, ami Argentínában kezdődött december 2-án Amerika legmagasabb hegyének megmászásával, majd folytatódott 3 hónap Patagónia végignomádolása. Ezt követte Chile és 3 hónap önkéntes karantén.
Más érzés a világ végén lenni egyedül egy “normális” világban és teljesen más egy világjárvány alatt. Avagy ideje volt visszatérni Európába.
Hirtelen jött ötlet, hogy hazamegyek
Május végén egyik reggel felébredtem és eldöntöttem visszamegyek Európába. Meg is vettem a jegyet június 16-ra, mert akkor volt a legolcsóbb. Persze aznap este bejelentette a WHO, hogy a világjárvány Latin-Amerikában tetőzik. Rá 4 napra pedig a csőd szélére sodródott Chile légitársasága a LATAM, akikkel a jegyet foglaltam. Az időzítésem kissé rossz volt, de bizakodó voltam. A jegy foglalásán és pozitív gondolkodáson kívül mást nem is tehettem.
A mentesítő járat
Bejött aztán egy mentesítő járat híre is. Sikerült a június 11-ei csütörtöki járatra foglalni jegyet. Ez a járat igazából egy konzulátus által bérelt charter járat. Megrendeli az adott ország konzulátusa aztán annak az országnak állampolgárai előnyben vannak és van kb 24 órájuk foglalni. Ha nincs tele a járat akkor kiküldik más konzulátusoknak is a járatról az információkat és már lehet is foglalni. Persze ehhez előtte írni kell a konzulátsunak, hogy tegyen fel az e-mail listájukra, hogy értesüljünk a járatról. Én írtam egy jópár konzulátusnak, hátha…
Amint jön az e-mail a konzulátustól azonnal foglalni kell hiszen hamar megtelik a gép. Brit konzulátus gépe Londonba. 1000 USD volt a jegy ami azért elég fájdalmas volt. Hiszen annyit buktam már így is repjegyeken, de legalább volt, boldog voltam. A jegy egyébként azért is olyan drága, mert a távolság betartása miatt egy ülés kimaradt, tehát én megvettem a közvetlen melletem ülő nemlétező utas jegyét is.
Jön az e-mail és a konzulátus által küldött linken keresztül már lehet is foglalni. Nincs sok gondolkodási idő, azt már előtte el kellett dönteni az embernek, hogy lesz ami lesz, megveszi a jegyet.
Mi is van a másik repjeggyel?
Nade volt már egy másik jegyem a Latam-mal június 16-ára. Miért is nem mentem velük? Nem bíztam bennük. Sokat hívtam őket miután megtudtam a hírekből, hogy csőd szélén állnak. Mindig mást mondtak a telefonban, amiből arra a következtetésre jutottam, hogy nem mondanak igazat. A weboldalukon voltak szerintem szellemjáratok, avagy járatok amik nem léteztek. Csupán eladtak jegyeket, hogy legyen minél több bevétel, aztán törölték a járatot….Persze ezt akkor is megtették amikor nem volt tele a gép és addig görgették és törölték a járatokat míg tele nem lett. Volt egy barátom akinek a júliusi járatát törölték májusban, szóval érdekes lépéseket tettek. Persze mindezeket a telefonbeszélgetésekből szürtem le és mind spekuláció. Ez nem biztos, hogy így van.
Indulás előtt: papírok és engedélyek
2020. júniusban Chile csak részleges kijárási tilalomat rendelt el volt, kivéve Santiago és környéke ahol teljes. Lehet menni csak úgynevezett egészségügyi útlevéllel. Avagy egy A4-es papír tele kérdésekkel leginkább személyes adatok, pontosan honnan hova utazom, miért utazom, bizonyíték amivel mindezt alátámasztom. Persze ezt már napokkal előtte el szerettem volna intézni. Viszont a kitöltéstől számított 24 órára érvényes a papír. Úgyhogy előző nap délután kitöltöttem, kinyomtattam. Patagónia és Santiágo azért nem szomszédos és több ellenőrsézre is lehetett számítani. A konzulátus is küldött levelet, amiben megerősítették, hogy a reptérre utazom, így a rendőröknek minden ponton át kell engedniük. Ezt a levelet másfél hét alatt 3-szor módosították, mert a törvények ilyen gyorsan változtak.
Patagónia elhagyása, irány a reptér
2020. június 9-e van, kedd este. Llanquihe nevű kisvárosból, ami Chile déli részén helyezkedik el, indulok neki a nagy útnak. Este 8-kor indul a busz. Kb 12-15 órás az út, attól függ mennyit kell várni az egészségügyi ellenőrző pontokon. Tél elején járunk. Sötét van, hideg és szakad az eső. Nehéz a szívem, vége a 7 hónapos minden vad álmot felülmúló kalandomnak. Jelenleg pont itt Latin-Amerikában tetőzik a járvány. Nagyon nincs időm elérzékenyülni hiszen hosszú az út Európába. Ahova, ha minden jól megy, szombaton érkezem. Csak ezen jár az agyam hogy minden simán menjen és nehogy elakadjak valamiért valahol. Nagyon bizonytalan a világ mostanság. Csak reménykedem, hogy elmegy a gépem. Nem is mertem megvenni a London-Budapest repjegyet még. Baratnőmnek elküldtem az összes adatomat és a reptéren amikor látom feketén fehéren a járatot csak akkor merem majd megvenni a jegyet. Nem tudtam mennyi netem lesz ha lesz és az mennyire gyors. Ezért már mindent megbeszéltünk előre, így már csak a jelzést várta tőlem, hogy mehet a jegyvásárlás.
Hosszú a buszút és végig esik az eső. Észak fele nyílegyenesen haladunk az 5-ös úton avagy a pánamerikain. Autó szinte nincs az országúton csak kamionokat látok. Mindenki csak alátámasztott indokkal utazhat régiók között.
Santiago de Chile
Ahogy haladunk, nézek kifele az ablakon és gondolkodom jól döntöttem-e. Kezd felkelni a nap. Közeledünk Santiago de Chile-hez. Sehol senki az utcákon, 3 éve még egy mindig nyüzsgő város képei villannak be. Corona óta el voltam zárva lent délen egy kisvárosban. Megdöbbentő volt tényleg látni egy majdnem 6 milliós várost üresen.
Leszálláskor a katonák egy sorba terelik az embereket. Nem hosszú, de nagyon lassú sor az egészségügyi ellenőrző ponton. Ahol először megnézik a hőmérskéletet majd pedig az egészségügyi útlevelet és a többi papírt. Mosolygok, örülök hogy végre a fővárosban vagyok. Majd sorra kerülök átnézik a papírokat és hamar elengednek.
Sokan laknak sátorban. Igaz nem tudom ők már a corona előtt is itt voltak vagy sem. Viszont tény, hogy nagyon sok bolíviai, perui, venezuelai vendégmunkás lakik sátrakban Santiago de Chile utcáin gyerekekkel is. Most jön a tél és hideg van, a sátruk nem vízálló. Le vannak zárva a határok és hiába könyörögnek, nem engedik ki őket. Chile volt az az ország ahova egy jobb élet reményében jöttek. Most meg éheznek és fáznak a sátraikban. Nemcsak összetört álmaikkal kell megküzdeni hanem jelenleg, hogy túléljenek minden napot.
Utcára kilépve mindenhol üresség fogad, bezárt boltok. Kis boltok, egész életek munkái amik már soha nem fognak kinyitni. A szomorúság, szerte foszlott álmok, kilátástalanság szó szerint ott van a levegőben. Kitudja melyik a nagyobb veszély a vírus vagy az a bizonytalanság amit a világ leállítása hozott. Éhség vár sok emberre nemcsak Latin-Amerikában hanem szerte a világon.
Nem időzöm sokat az utcákon. Csak célirányosan sétálok a másik buszállomásra, ahol szerencsémre érkezéskor már szállok is fel a buszra és indul is a reptérre.
Kihalt reptéren
Hamar kiérünk a reptrérre hiszen nincs forgalom a városban. Ismét tátongó üresség fogad, hiszen nincs senki a reptéren.
Megkérdezek egy biztonsági őr hölgyet, hogy hova cuccolhatok le és alhatok, hiszen csak másnap indul a járatom. Szó szerint széttárta a karját, hogy ott alszom, ahol szeretnék. Kiválasztok egy jó kis vackot magamnak és be is rendezkedem a napra.
Alszom pár órát, sokat nem merek, nehogy lekéssem a gépet reggel.
Fura volt európai hangokat hallani és európaiakat látni. Ráadásul a britek hihetetlenül udvariasak. Persze Latin-Amerikában is. De az udvariasság nyelvében az angolok verhetetlenek, gyorsan akklimatizálódnom kellett amikor beszédbe elegyedtem a konzul embereivel. Hiszen egy mondatban minimum 5 elnézést és 6 köszönömöt illik mondani.
A hosszú repülőút
A gépre felszállva köszöntenek a légiutaskísérők teljes hegesztő felszerelésben.
A demo után kiosztották a zacskót mindenkinek, avagy egy húsos baguette, egy kis zacskó keksz, meg egy víz. Már foglaláskor írták, hogy nem is biztos, hogy kapunk ételt, de ha kapunk is akkor örüljünk bármi is az. Nem vagyok még vegetáriánus vagy akármilyen étel intoleráns úgyhogy nekem nem volt ez gond.
Tranzit Ecuadorban
Amint leszálltunk mentünk is a terminálba ahol gondoltam lesz amennyi lesz, eszek valami meleget. De amint beértünk a terminálba eltereltek minket egy üres sarokba. Egy külön kis sarok volt nekünk fenntartva, ahol várakozhattunk 3 órát a következő járat indulásáig. Egy idő után kinyitott egy kis bodega ahol végre forró italt vagyis egy kávét ihattam. Étel nem igen volt. Hamar elröppen a 3 óra.
Pontosan indul a gép. Hiszen nincs sor a kifutópályán. A légiutaskisérők köszöntenek és mutatják melyik soron kell hátra menni. Megtalálom a helyem aztán kicsit összezavarodtam, hogy három papírzacskó rágcsálnivóval valaki foglalja az ülést. Körbenézek, más is ugyanolyan tanácstalan mint én aztán hallom valaki mondja, hogy az étel az üres fenntartott üléseken van és a mellete ülő utasé. Ezer éve nem ettem chipszet és éhes is vagyok, úgyhogy rábukok a kedvencemre az ecetesre. Ami azért ütős még nekem is éhgyomorra. Megnéztem volna valakit aki először beleharap az ecetes chipsbe, aki nem Angliában szocializálódott. A légiutas kisérők csinálják a demot majd a kapitány bejelenti, hogy útközben leszállunk a Dominikai Köztársaságban tankolni minimum egy órát. Persze pár angol felhőrdül, hogy ez nem volt a tervben. De igazából senkit nem érdekel a panaszuk, úgyhogy hamar elhallgatnak. Ez van, ez egy ilyen járat. Nem a kényelemről szól. Nem kereskedelmi járat, hanem mentesítő. Pont.
Hosszú az út és kényelmetlen, de haladunk Európa felé. Nincs kivetítő hol járunk. Légiutaskísérőket az egész út alatt nem látni és hallani. Fogalmam sincs merre járhatunk, hiszen Dominikán is többet időztünk mint kellett volna. Úgyhogy csak nézelődőm kifele, hogy egyszer csak meglátom az európai kontinenst alattunk a végtelennek tűnő óceánnak csak vége lesz egyszer.
Hihetetlen!!! Európában vagyok
Így is lett. Egyszer csak az oly csodás Angliát megpillantom alattunk és kicsordul a könnyem. Ezzel a pillanattal lezártam azt a 7 hónapot. Fura érzés, hogy kicsit idegennek érzem magam, hiszen annyit változott Európa mióta elrepültem innen december 2-án.
A tervem az volt, hogy leszállok és másnap reggel indult a gépem város másik végén lévő reptérről. Szóval, hogy megússzam a karantént gondoltam majd átmegyek egyik reptérről a másikra és majd Lutonon alszom. Hiszen Heathrowra érkeztem. De hiába próbáltam meggyőzni a hivatalnokot, hogy nem gond kinnt aludnom a reptéren kívül is mivel nálam van a sátram etc. Nem engedte mert Luton most nem 24 órás reptér. Szóval megadtam egy barátnőm címet és ott aludtam az éjszaka. Igaz ezzel több emberrel érintkezve mintha egyből mentem volna sátrazni a Lutonra. Mindegy a törvény az törvény, és végre 2 óra tökölés után át is engedtek a migrációs kapun. A képernyőn már nem is volt ott a járatom, hogy melyik szalagon található a táskám. Hiszen sokáig ment a hacacáré. Aztán nézelődtem és egyszercsak megláttam ledobva a földre a táskám. Hurrá.
Végre szabadon Európában.
Fapadossal Budapestre
Aztán fapadossal Budapestre. Itt annyira nem volt távolságtartás hiszen a legtöbb embert egy sorba ültettek és ott tátongott sok üres sor. Mellettem is ült egy úriember aki kimondottan kényelmetlenül érezte magát, hogy mellette ülök. Puffogott aztán átült egy üres sorba. Én meg eggyel arrébb és már meg is volt a távolság. Persze figyeljünk oda távolságtartásra de az emberségről ne feledkezzünk el, főleg ha nem tehet róla a másik, hogy pl oda ültették. Lényeg a lényeg megérkeztem Budapestre ahogy terveztem vagy inkább reméltem.
Happy end 5 nap után
Amit a hazaút alatt tanultam
Legközelebb vigyek sok kaját magammal, meg takarót mert azt sem adtak és hideg volt a gépen.
De a legfontosabb amit az egész kaland alatt tanultam, hogy egy világjárvány alatt nem szabad “normál” aggyal gondolkodni.